Az idő múltán

Nem szeretsz már. Elfelejtettél,

Kulcsos fiókodban a tegnap varázsa;

Minden, mi boldoggá tett, eltettél,

S fiókot a kulccsal végleg bezártad.

A tegnap csak egy múlt,

Ami a szívedben porosodik;

S jönni fog, mert jönni kell egy új

Végtelen öröm, ami kapud előtt várakozik.

Talán idővel majd egyszer

Soká, hideg téli estéken,

Az együtt megélt szép szerelemre

Visszaemlékszel, melyek csodás régi emlékek

Lesznek, mert minden olyan mesés volt.

Sok álmatlan éjjelen visszakívánkozik belőlem

A meghalt tegnapból ezer meg ezer jó

Szó, melyek elszálltak egy szívtelen szellővel.

Elfelejtettél. Szeretni nem fogsz már,

Fiók legalján a tegnap meghalt varázsa;

A szép, a jó, a szerelem mára már végleg tovaszállt…

S a fiókot egy ócska kulccsal örökre bezártad….

Különös tél

Hol vagy már óh tavaszi kikelet?

Meddig tűrjem még a fagyos telet?

Hol vagy napsütés? Hol vagy már rózsa?

Nem kell más csak virág édes csókja.

Reszket az én szívem, mint még soha.

Nem segíthet más csak az a csoda

Amit csak te tudsz óh tavasz adni.

Ne hagyjál kinn a hóban megfagyni.

Fehér a táj, de számomra kopár;

Hiányzik a színes tarka virág

Amely oly’ vörös volt akár a vér.

Megölted mézédes leheletét.

Megölted tél. Szemem némán zokog.

Távolban a vonat  havon robog

El a némán reszkető semmibe.

Megállítani többet nem lehet.

Szólj már tavaszom hogy most hol is vagy.

Hideg szélben elcsuklik a hangja

És nem hallom. Nem hallom sehogy sem.

Egyet hallok: didergő szívemet.

Kezem remeg, jégcsapos a szemem.

Eljött, pedig nem akartam telet.

Szerelmet akartam, egy kis tavaszt.

Valahogy az álmom csalfa, ravasz.

Hol vagy tavasz? Hol vagy óh csodás nyár?

Merre talállak forró boldogság?

Mondd meg kérlek hogy merre is lehetsz,

Hisz’ a szívem csak is téged szeret.

Csak álmodtam?

Csak álmodtam, vagy talán igaz volt

A szerelem, amelyet megéltünk.

Csak egy álom, a tegnapban egy folt

Mi itt maradt. Már csak az emlékünk

Mi él, s a szerelmünk meghalt boldogan.

Nem siratod már, igen, jól tudom.

Egy mosoly a múltból, csak ez maradt,

S szívembe zárva csendben elrakom.

Csak álmodtam, vagy tényleg szerettél

Úgy mint még eddig senki sohasem?

Mondd, szerettél-e engem igazán?

Mosolyod a legszebb, ez bennem él.

Csak az álmom tudja, hogy szeretem

És csak rá várok hazug éjszakán…

Téli szerelem

Este van, s vacog kinn a tél,

Tombol, ordít a hideg.

Elmúlt a nyár, elmúlt a szép

Meleg reggeli kikelet.

S már jön a hó….

Az utca fázik. Fázik ott minden,

S vad hideg villámát szórja a tél szelleme,

A kókadt virágok kérve dideregnek,

De mégis némák azok, nem felelhetnek.

Nem felelhetnek, hisz tudják sorsukat:

Belepi őket a fehér puha dunna,

Álomba merülnek, s később adhat csókokat

A sárga nap izzó messzi ajka.

S már jön a hó…..

Sötét az idő. Épp csak pislákolnak

Az utcai lámpák e különös estén.

Látom, a szomszédban könnyekkel búcsúzkodnak,

Most is úgy, ahogy mindig is tették,

Hideg csókkal, hideg hazug öleléssel.

S máris elszállt a kismadár,

Hogy a hamvadó tűz elől el ne késsen,

Mert felmelegedni nem tud már.

S már jön a hó…

Szobámban ülök, ami nem hideg,

Forró és a lámpám fénye világítja kis életemet.

Kezemre nem kell kesztyű, nem remeg.

Most érzem szürkén megjött telemet,

S tudom nem lesz örökké oly’, akár egy szamár,

Lesz még fehér, akár cukorral megszórt torta,

S rajta lesz ezer, meg ezer csillogó boldogság,

És közepén fényleni fog a büszke gyertya,

Amely fénnyel borítja be lelkünket és meleget ad,

S begyútja a tűzifával jól megpakolt kandallót,

S fölötte kipirult fagyöngy van,

Ami alatt kaphatjuk az igaz csókot.

Te is így adtad, akkor is rázta a fákat

Kinn a fehér tájon a téli rege.

Emlékszem süvített a szél, tépte, cibálta….

De benn táncolt a  szerelem.

Puhácska kezed ringatta arcomat, hogy ne

Reszkessen, s csak simogattál,

Arcomhoz hajoltál, és csókolni kezdett két szemed,

Szívem őrzi mind azt, amiket akkor mondtál:

Hogy szeretsz, hogy vártál, s én kábulatba estem,

S perce elnémult a szád, féltve ajkaimba haraptál-

Szó nem hagyta el a torkomat, csak tudtam: beléd szerettem.

Pihe-puha ujjaiddal elpirult arcomon játszottál.

Hirtelen elfelejtettem a telet, az orkán hangja

Hirtelen nekem, nekünk zenélt a szabadban.

Álomba szenderedhettünk e csodás pillanatban,

Tudom, akkor nem hittem másban, csak a szavadban

S hallgattalak csendben,okosan akár a gyermek anyja intelmeit,

Hogy meg ne fázzon szánkózás közben.

Csak szeretgettél és néztél- gondolom megfejtetted szívem rejtelmeit

Amit titkoltam, és azt hittem: titkolhatom örökre….

Nem sikerült, rábukkantál, megtudtad.

Megtudtad a megmelegedett hideg téli éjjel.

Te is néma voltál, de elárultad titkos csókoddal,

Hogy mit rejtegetsz szíved kis szekrényében….

S már jön a hó….

Fekete az utca, sötét van,

Sötét fagyos ez az este,

Eddig soha, most viszont rád vártam,

Mert te hoztad el tél a szerelmet.

S lassan itt lesz a hó…..

Rólad mesél a múlt

Egy korhadt székben ülve egymagam,

Nézem azt az elmosódott csinos kis fényképet

Amely rólad a kihalt hideg szobámban itt maradt;

S csak ez van már itt, mert magaddal vittél minden emléket.

A kép sem lesz örök, tudom az majd egyszer megsárgul.

Minden percben rólad mesél a múlt.

Emlékszem, amikor még édesen becézgettél,

Szép, kedves szavakkal láttál el;

Nem voltál szomorú, vicceimen lágyan nevetgettél;

Féltett szerelmes vágyaidat rögvest csókkal üzented.

Érzem, hogy minden varázslatos vágy elhalkult.

Minden percben rólad mesél a múlt.

Féltett estéken nekem dalolt a szemed,

A szád lázasan csókolt, a karod puhán ölelt.

Melletted feküdve éreztem, igen, van aki igazán szeret,

És a  szívem egy igazi szerelmes szívre lelt.

Nincs már több ilyen este. Nem is lesz, mert végleg elmúlt.

Minden percben rólad mesél a múlt.

Mézes illatod simogatta elpirult arcomat,

S éreztem a nyakadon, amikor gyöngéden csókoltam,

De finom volt- kacagott tőle a szoba;

Megőrültem érte, örökké kívántam, soha meg nem untam.

Ez a szirén illat már a semmibe hullt.

Minden percben rólad mesél a múlt.

Kinn a zöldellő rét közepén

Egy rózsaillatú forró tavaszi délután,

A bársonyos fűben feküdve csak te meg én

Hallgattuk, hogy rólunk dalolnak a madárkák.

Az a szép dal fülemben mondd miért halványul?

Minden percben rólad mesél a múlt.

Szerettük egymást- ah de szép volt a szerelem;

Minden pillanatban testem remegve téged kívánt.

S most minden elveszett, nélküled nem lelem a helyemet;

S rohantál tőlem a messzeségbe, suttogtad csak, hogy viszlát.

Nem leszek többé szerelmes-a magány mérgezett tőrrel szúr.

Minden percben rólad mesél a múlt.

 Megmutattad szűziesen, hogy mi az élet

Receptje: egy adag vágy és egy nagyobb adag szerelem;

S én akkor éltem, igen, átéltem veled minden jót és szépet.

A szerelem lángjának biztos őrzője lett az én szerepem.

Minden ragyogott, csillogott az öröm, s most? Kísért a bú.

Minden percben rólad mesél a múlt.

Az Úr küldött, hogy szeresselek. Hogy  legyen, aki szeressen.

Próbáltam megoldani a rám bízott hálás feladatot.

Csodás boldogságot leheltem törékeny szívedbe;

S láthattam zöld szemedet nevetni- nekem megadatott.

Egy könnyed szellő hozott, s most egy orkán tőlem elfújt.

Minden percben rólad mesél a múlt.

Nehéz lesz most elfelejteni minden szép pillanatot,

A hiányod mit itt hagytál, véresre késelte lelkemet;

S elment, szerelmes búcsúcsók nélkül elballagott,

S halottá tettél, a fekete szerelmesség végleg eltemet.

Köszönöm, hogy szerettél. Többé nem kell boldogságból új….

Örökké csak te rólad fog mesélni a múlt…..

November

Fekete felhő, fekete korom,

Szürke lett a tegnapi tulipán;

És mind, ami színes volt egykoron

Szürkében mutatja már csak magát.

Fekete felhő-már csak ez maradt;

Dekadens vágy virágzik odakint,

S ki bízik, az is csak halált arat,

S rögvest a felélem magához int.

Remeg a gyomrom, ha az ablakból

A sötét semmibe kell kinéznem,

Hol a pusztulás boldogan tombol.

Borzongok, mert a vihart hallgatnom

Kell, s ilyen marad már: sötét élet.

És a pusztulás kacagva rombol….

Ég veled!

Miközben ezeket a sorokat

Visszaemlékezve neked írom-

Talán eltemettem a napokat,

Mikor lehullott a rózsaszirom.

Már minden szépet becsomagoltam:

Bársonypapírt húztam a fényképre,

És finoman a dobozba raktam-

Innentől már csak emlékeznem kell.

Emlékezni a szépre, tavaszra,

A téli első, félénk csókodra-

Mind itt sírnak némán a dobozban.

Búcsúzásképpen írtam ezeket

A sorokat. Kezed elengedem-

Emlékezni rád fogok…Ég veled!

A ballagó imája

S mikor felkel a nap, én már biztosan

Az úton leszek, valahol tőled

A messzi távolban, hol a csókodat

Elrepíthetem már egy szellővel.

S ha majd keresnél: csak a szívedben

Találhatsz meg. Ott is csak halványan.

Nem fogsz emlékezni az évekre.

Elindulok szerelmes honvággyal.

Vár még rám ezer szép ismeretlen

Valahol messze, ott a folyón túl.

S remélem: ott leszek mihamarabb.

Elmegyek, de itt élsz a szívemben,

Emléked mindig él, nem halványul.

El kell repítenem a csókodat….

Summarium

Mint földre hulló könnycsepp,

Úgy repültél- lágyan, csendben

Hozzám. Emlékszem még rá:

Az utcán nyikorgott a szánkó a havas éjszakán,

Némán hullott a fehér hópihe,

Az a kis drága tulipán átfagyva reszketett,

A hó meg csak havazott, havazott, havazott-

Én meg már nagyon vártam rád …most már bevallom.

Könnyed mosolyodat kívántam, igen, kissé mohón,

De mondd, mit tehettem? Oly csábító volt,

Hogy azonnal akartam, már alig bírtam várni-

Csak azt akartam akkor, azonnal látni

Órákig, napokig, vagy inkább évekig,

Hisz’ egy pillanat alatt bele lehet szeretni.

Egy szárnyaló forróság öntötte el vénámat,

S egy pillanat alatt a testemben szétáradt,

De te ezt tudtad- csak mosolyogtál édesen-

Valahogy így kezdődött a végtelen szerelem.

Csak csendességet

Nem kívánok zajt se dalt többé,

Nem kérek aranyat e világon.

Poharamba több bort ne öntsél

Soha többé drága jó barátom.

Nem akarom hallani a zenédet.

Nem kérek mást csak csendességet.

Hagyjatok örökre álmok-

Ne szenvedjek miattatok.

Tegnap óta csak arra várok,

Hogy innentől ne kínozzatok.

Nem akarok több emléket.

Nem kérek mást csak csendességet.

Gyűlölöm teljesen a szívemet

Amire oly sokszor hallgattam.

Miért volt az Istenem-

Hogy nem hallottam a fekete szavakat?

Ne mondj nekem megható igéket.

Nem kérek mást csak csendességet.

Nem kívánok szerelmet sem csókot.

Repülj messzire Amor.

Nem gondolok arra ami jó volt,

Mert mostanra könnyekkel bánom.

Ne adj hazug kedvességet.

Nem kérek mást csak csendességet.

Isten veletek. Búcsúzom.

Nem szenvedek tovább.

Számomra ismeretlen, de tudom

Hogy máshol vár az igaz boldogság.

Nem akarok csalfa szépséget….

Nem kérek mást csak csendességet. 

Tegnap még...

Tegnap még ölelt engem a karod,

Csókod illatát éreztem számon,

Akkor még éreztem, hogy akarod:

Ne sötétüljön el ez az álom.

Meghalt a múlt, meddő lett a jövő,

Jelen: ezer fájdalommal gyilkol.

A szerelmet elfújta a szellő-

Keserű méreggel reám csókol.

Hol vagy? Mondd most merre keresselek?

Csak a finom tegnapban talállak,

A jelenben már miért nem tudlak?

Csak egyet mondhatok, hogy: szeretlek-

S elrohanni nem fogok-megvárlak-

Nem engedlek ki a végtelen útra!

Elvágyódás

Messze lévő, halvány fényű csillag

Hozzád vágyódtam csalfa gyermekként,

Csak benned hittem és láttam mind azt

Amit egy törékenyszívű remél.

Benned hiszek ma már, óh te drága

Virágcsókkal meghintett szerelem,

Szirén mosolyod szívembe zárva

Várja az örök, igaz életet.

Együtt repüljünk összefont szárnnyal,

Együtt csókoljunk vágyakkal,

S a szívünk lássa a csillagokat.

Tekintetem szemeidhez szárnyal-

Megannyi szép tündéri álmokkal.

Hozzád láncol ezer parancsolat.

Őszi ének

Csak táncol a napsugár,

S dalol a szél, dalol a rengeteg,

És csak táncol a napsugár,

Az ősz szerelmesen énekel.

Csak táncol a napsugár,

S dalol a szél, dalol a rengeteg,

És csak táncol a napsugár,

Ez az igaz szerelem.

Csak táncol a napsugár,

S dalol a szél, dalol a rengeteg,

És csak táncol a napsugár,

S az ősz örökké így énekel.

Eddig még soha sem...

Eddig még soha sem gyúlt bennem az a láng,

Ami az édes szerelem forró tüze;

S mégis meggyújtotta bennem az a leány,

S a csókjával egy örök hűséget üzent.

Életet adott, mint friss eső rózsáknak,

S pirosló arca színezte a tájat.

Emlékszem mikor a szemeit csodáltam,

Mert tudtam örök rejtély a pillantása.

Mézédes harmattal itatja arcomat,

Ami az ő különleges finom csókja;

És én mint részeges örökké szomjazom.

Meddig marad meg ez a mesés pillanat?

A selymes illatát felém meddig szórja?

Mohó vagyok, és őt örökké akarom.

Villányi emlék

Festői táj: magas hegyek,

Zöld szőlők futnak keresztül.

Cabernet Sauvignon ízű fellegek

Város felett szállnak szüntelenül.

Finom bor: ah megrészegít,

A vérem dobban minden csepptől.

S a hely hűs nyugodt pincéit,

Bejárni öröm. Kötelező.

Kedves város: pinceszagú,

S szőlőkkel meghintett

Kanyargós kis út,

Mely az öröm poklába vezetett.

Festői tájon finom bor:

Vörös ízű testes Portugieser,

S a palack, mint egy íves szobor,

Áll az asztalon, kibontva, szépen.

Óh a szőlőknek a  nyári illatuk

Zölden szálltak a könnyed széllel;

De jó volt, mikor ott voltunk,

S a bor csókolt minket az éjjel.

Tudod, ámulatba ejtett

A város színe, város varázsa:

Mindenhol csodás szőlőskertek

Díszítik a csillogó utcákat.

Óh bár újra érezhetném

Számban azt a finom kis villányi csodát,

S a pincék halk zaját hallani szeretném,

S úgy maradni sokáig. Megállítani az órát.

Még visszatérek. Várjatok rám

Villányi gyönyörű utcák, pincék, házak;

S ha megérkezem, adjátok a legfinomabb borát

A városnak, amelyre már régóta vágytam.

Elmúlás

Elmúlt a csók, mint az őszi falevél.

Valahol mélyen emlékszem: egykoron szerettél.

Minden szép álmod ma már csak a szívemben él

Amelyet egy lakattal védek, hogy el ne szálljon.

A szép tavasz is csak tavaly volt utoljára,

Mert meghalt minden rózsa, minden tulipán.

Menned kell. Kérlek most már szállj

És ne nézz vissza-könnyes a harmatos sóhaj.

A szívemben élsz a legszerelmesebb csókkal

Mindörökké.

Az elmúlás

Magas fák, illatos erdők

Pipaccsal fűszerezve zengik

Hogy gyönyörű a hajnal.

Igen, az volt régen valamikor,

Tegnap vagy tegnap előtt két éve,

De azóta elcsúfultak a szépek,

Amikor legfájóbb dalát dúdolta a szél.

S most már az az illat mit sem ér,

Melyet ontják magukból a fák,

Mert mind elhaltak a mában már,

Amikor a tavasz kacagva hazudott.

Hazudott. Akkor is és most

Is ugyanúgy. Kacagva hazudott.

 S most már az a gyönyörű hajnal

Is a tegnap legékesebb kincse, s a ma

Legelátkozottabb ajándéka, nekem s neked.

Többé nem láthat színes felhőket a szemem, s szemed

Mert elúsztak, mint a legszerelmesebb gondolat,

Amely elűzte álmomat, elűzte csókodat,

S minden, mi igaz volt, halottá dermedt:

Porrá hullott örökre édes szerelmed.

Egy pillanat alatt fonnyadt el az utolsó

Tulipán, amely mindig vidáman táncolt

Tavaszi esőben, nyári napfényben.

Csak táncolt, s táncolt minden csodás évben.

Porrá hullott a legszenvedélyesebb vágy

Amely forrón karolt át egykoron minket-

Legszenvedélyesebb vágy, különös szerelem,

Ami ott ragyogott naphosszat a szemedben,

S néztem, csak néztem és néztem minduntalan.

Megfagyott az idilli romantikus hangulat,

S elszállt a remény sebes szárnyakkal,

Én meg itt maradtam hasztalan, üres vágyakkal

Amelyek csak kínoznak, boldoggá nem tesznek,

Míg a reményteljes helyett csak reményvesztettek lesznek,

Addig dübörög a viharos halál, s én addig szenvedek-

Te már többé nem szeretsz, én örökké szeretlek….

Elégia

Holnap majd elszáll az utolsó

Kimondott reményteljes szó.

Holnaptól végleg lehullnak a falevelek,

S elszállnak, s velük együtt a szerelem.

Ecce homo

Hitvány, csalfa és fekete remény:

Most boldog vagy, hogy megöltél engem?

Ne nézz rám! ne kívánj jó szerencsét!

Egy átkozott földönfutó lettem.

Ecce homo.

Százszor megtanulhattam volna már

Hogy a jóra vigyázni kellene.

Sírni felesleges, búsulni kár.

A múlt marad, a jövő elmehet.

Ecce homo.

Vállamon a tarisznyám- elmegyek

Sietek, mögöttem porzik az út.

Tönkre ment minden- itt miért legyek

Tovább, ha már minden elhalványult?

Ecce homo.

Sietnék, de valami visszahúz-

Magával ránt minden apró emlék;

Pedig ott vár az ismeretlen út-

De még sem tudom, hogy mit szeretnék.

Ecce homo.

Lesz-e majd az út végén valami

Tábla, ami elvezet majd oda

Hol a bűneimet bevallani

Senkinek sem kell soha, de soha?

Ecce homo.

Látok-e majd újra madárkákat:

Mert nagyon szeretem a hangjukat.

Látok-e majd újra fenyőfákat-

És érezhetem-e illatukat?

Ecce homo.

Miért félek- nem vagyok tán erős?

Várhat rám: fiatal ismeretlen,

Lehet, hogy ott frissebb a levegő.

Boldog lenni többé: lehetetlen.

Ecce homo.

Boldog már csak az Úr színe előtt

Sehol másutt a Földön.

Mérgemben lekaszálom: legelőt,

Amely számomra a sötét börtön.

Ecce homo.

Maradnék utálom az újakat-

Senki sem hallja, hiába mondom.

Meghalok, mint hogy kiadd utamat.

Hazudtam és félek: ecce homo.

Óda a tavalyi nyárról

Óh milyen szép volt akkor még minden:

Perzselt a nap, kék kismadárka az égen lebbent,

A meleg százezer illattal színezte a szerelmes tájat-

Ketten éltük mind át. Szerettük, örültünk, hogy nyár van!

Már kívántuk, hogy láthassuk úszni a foltos felhőket,

A fűben hemperegve szállni, szállni a megvadult szellőkkel,

Utazni a messzeségbe: látni romos öreg várat

Ahol a hős vitézek átharcolták a nappalokat s éjszakákat;

Csak utazni és szállni végre!szállni ki a szabadva,

Hiszen erre vártunk már fagyos télen, zöldellő tavasszal;

Csak menni és messze lenni a koszos városi zsivajtól,

Nem gondolni a napi robotra. nem gondoskodni másról csak forró csókokról.

Valahogyan tudtuk, hogy az lesz a legszebb nyarunk, igen, tudtuk,

Nem csak tudtuk, de már olyannyira erre vártunk,

Hogy a naptárból tépkedtük tavasszal a komótosan elszálló hűtlen napokat,

S nem gondoltunk másra, mint a mi idillien fűszerezett fülledt nyarunkra.

Tényleg vártuk. nemcsak én, hanem te is, te is ugyanúgy vártad,

Hogy kiszabaduljunk a természetbe, mert eleget voltunk bezárva,

Ahol a radiátor mellett ülve néztük a könyvekből, hogy hová utazzunk

A színes ismeretlenbe rögvest a színtelen hazulról.

Egy nagyon forró kedves nyár volt- ah micsoda nyár,

Tikkadtan kacsintottak a megvadult rózsák,

S mi szagoltuk az illatukat, amelyet a kék szellő repített-

Az a július igazán boldoggá tett minket.

Emlékszem, ahogy a szívószállal szívtad a jeges pohár

Mélyéről a hűsítő koktélt, s arcodat tűzte a forró napsugár,

S a teraszon ülve, koktéltól nedves ajkad csókot kívánt.

Óh mily csodás volt veled a tavalyi nyár….

A finom június, a meleg július, a szerelmes augusztus-

Vágyakkal töltöttük meg az éjszakákat. S csak egy volt biztos:

Együtt éljük meg az Úrtól kapott megismételhetetlen álmokat,

Melyeket lepecsételtünk örökre lázas csókkal.

Óh milyen szép volt akkor még minden,

A szemed kacagott ezer meg ezer színben,

S a meggy vörös illatod karolta vállamat,

A hold fénye világított makulátlan ágyamra.

Szép volt veled a legédesebb kánikula;

S az emlékek itt maradnak, habár az idő már sebesen rohan

A kínlódó jövőbe. Óh milyen szép volt veled minden:

Megadtad számtalan, melyekre várt a szívem:

Csókra, ölelésre, nevetésre…ez volt tényleg a szerelem….

Milyen szép volt veled a tavalyi nyár-köszönöm neked.

Emlékképeim

Azt hittem álmodom

Ahogyan szorosan ölelt a karod:

Szépen, lágyan, mint egy gyermeket

Ölelő anya, megcsalhatatlan szeretettel.

Hallottam, ahogyan ritmusra vert szíved;

S akkor jelent meg mind az, amiben egykoron hittem:

Simogatásod, ami akár egy tavaszi szellő,

Ami a friss virágokat táncoltatva fújja,

Pirult arcomon végigsiklott selymes ujjad,

Végig újra, s újra-

S lángra gyújtottad fagyos szívemet;

Szép szavaid, amik meséltek a szerelemről,

Amiről eddig csak könyvekben olvastam-

De már akkor is csodáltam,

Hogy milyen gyönyörű érzés lehet;

A nevetésed-óh csak nevess Drágám-

Több már szinte nem is kell,

Hadd lássam dalos mosolyát,

Amitől zölden nevet két szemem;

Ajkaid….szavak nincsenek rá,

Oly puha és finom, akár rózsa vörös szirma,

S ha ajkamhoz ér: elönt forró boldogság,

S szárny nélkül csillagok felé repülök,

Nem egyszerű csók- ez lehet az örök

Élet titka;

A szemed, amiben tündöklik

A fény, mint amikor a nap rásüt a tengerre-

Oly szép, oly csodásan ragyog szemedben

A szerelem-

S benne fénylik

Titkos álmaim mesés vágya.

A szemed a Jóisten ajándéka.

Ölelj meg kérlek, hogy halljam szívedet.

Nézz reám, hogy csodáljam tündöklő szemedet.

Simogass kérlek, simogass még egyszer,

Érezni akarom hűséges szerelmedet.

Érjen ajkamhoz édes ajkad,

Ah csókolj Kedves kérlek csókra szomjas pillanatban.

Szeress még kérlek. Szeress még Édes,

Ígérem, hogy én is szeretlek örökké téged.

A hideg esték

Orkán tépi szívemet- jaj, úgy fázom

Kihűlt testem elfáradtan, mélabúsan didereg.

Tegnap más volt. Még szerettem akkor a hideget,

Nem kínzott sose, ő volt a legjobb barátom.

Átvészeltem minden telet, hideg őszt,

A jeges szél csókolta meleget az arcomra;

Csak mókákra emlékszem, nem pedig harcokra,

S örültem hideg este, ha tudtam hogy már jössz.

Nekem dalolt az orkán. Lágyan s csendben.

A hideg hóval a szívem táncot járt,

S a boldog fekete hideg a lelkembe beleszállt-

Csak akkor éreztem, igen: ember lettem.

Tavalyi esték fénylettek legdíszesebben,

Csillogott rajtuk megannyi csók és mámor.

Téged védtelek, ha a hó fújt s ha hideg zápor

A földre hullt, mert nem maradt meg a fellegekben.

Lángoltak a kéklőn didergő sötét esték,

Forró tűz lobogott minden jeges szélben.

Pontosan tudom: abban a csodás évben

Volt a legfinomabb este. Visszakapni azokat szeretném.

Szép volt. Jó volt. Oly csodás volt.

Illatával fűszerezte a fülledt éjszakát.

Valami meleg járta át reszkető lelkünket óraszám,

Amikor a magasban szerelmesen gitározott a hold.

Minden eltelt: a szép hideg este már csak a múlt.

A fagyos orkán is csak bánt, nem szeret már.

A tegnap más volt, de az már a végtelenbe szállt,

S vele együtt a hideg este varázsa is örökre elnémult.