Az elmúlás

Magas fák, illatos erdők

Pipaccsal fűszerezve zengik

Hogy gyönyörű a hajnal.

Igen, az volt régen valamikor,

Tegnap vagy tegnap előtt két éve,

De azóta elcsúfultak a szépek,

Amikor legfájóbb dalát dúdolta a szél.

S most már az az illat mit sem ér,

Melyet ontják magukból a fák,

Mert mind elhaltak a mában már,

Amikor a tavasz kacagva hazudott.

Hazudott. Akkor is és most

Is ugyanúgy. Kacagva hazudott.

 S most már az a gyönyörű hajnal

Is a tegnap legékesebb kincse, s a ma

Legelátkozottabb ajándéka, nekem s neked.

Többé nem láthat színes felhőket a szemem, s szemed

Mert elúsztak, mint a legszerelmesebb gondolat,

Amely elűzte álmomat, elűzte csókodat,

S minden, mi igaz volt, halottá dermedt:

Porrá hullott örökre édes szerelmed.

Egy pillanat alatt fonnyadt el az utolsó

Tulipán, amely mindig vidáman táncolt

Tavaszi esőben, nyári napfényben.

Csak táncolt, s táncolt minden csodás évben.

Porrá hullott a legszenvedélyesebb vágy

Amely forrón karolt át egykoron minket-

Legszenvedélyesebb vágy, különös szerelem,

Ami ott ragyogott naphosszat a szemedben,

S néztem, csak néztem és néztem minduntalan.

Megfagyott az idilli romantikus hangulat,

S elszállt a remény sebes szárnyakkal,

Én meg itt maradtam hasztalan, üres vágyakkal

Amelyek csak kínoznak, boldoggá nem tesznek,

Míg a reményteljes helyett csak reményvesztettek lesznek,

Addig dübörög a viharos halál, s én addig szenvedek-

Te már többé nem szeretsz, én örökké szeretlek….