Egy üres
boros pohár,
Mélabúsan az
asztalon áll,
Hiányzik
belőle a vérvörös bor,
Amelyet
ketten ittunk akkor,
Mikor
boldogok voltunk vagy megtörtek.
Üres a boros
üveg is,
Nem tudunk
már több nedűt tölteni,
S a
koccintás is eltűnt az éterben.
Búcsút kell
intenünk az éveknek;
Csak búcsúra
emelhetjük üres poharunkat.
Üres lesz a
városi kiskocsma,
Nem mulat
vidáman velünk az éjszaka;
S a mókák?
Üresek lesznek, s mihasznák?
Sok unalmas
éjjelen lesz üres a borospohár…
Mégsem olyan
jó a felnőttkor…
Ah az a
bizonyos felnőttkor, igen.
Tudatlan
gyermekként erre várt szíved, s szívem,
Hogy felnőve
a szabályok elhalnak, mint viharban a termés,
S mindketten
vártuk: bár gyorsan azok lehetnénk.
Tévedtünk, a
szabályok csak elszaporodtak.
Ma bánjuk,
mert az ösvény megint ketté
Szakadt, de
tudjuk hogy az út távoli végén
Az ösvény
újra összeér, s megint minden a régi lesz.
Idővel eljön
majd újra ez.
De az még
messze van.
Most menj,
én is azt teszem,
Neked ott,
nekem itt van a helyem,
S talán néha
jó egy kis búcsúzás,
Mert
örömtelibb lesz a viszontlátás.
Talán jobban
is fog majd úgy esni egy kis bor.
Az üres
poharat újra megtöltjük,
S egy napot
majd a kiskocsmában eltöltünk
Ahogy újra
összeér a kettészakadt út,
S csak egy
emlék marad az ismeretlen múlt,
Amikor nem
koccinthattunk nyáron.
Most menj,
mert hát menned kell.
Indulj az
idegenbe, ahogy a nap felkel;
S ne félj az
ismeretlentől, légy merész s bátor,
De térj majd
haza, örökvándor.
Viszlát,
Barátom!
