Memoratu Amici

Egy üres boros pohár,

Mélabúsan az asztalon áll,

Hiányzik belőle a vérvörös bor,

Amelyet ketten ittunk akkor,

Mikor boldogok voltunk vagy megtörtek.

Üres a boros üveg is,

Nem tudunk már több nedűt tölteni,

S a koccintás is eltűnt az éterben.

Búcsút kell intenünk az éveknek;

Csak búcsúra emelhetjük üres poharunkat.

Üres lesz a városi kiskocsma,

Nem mulat vidáman velünk az éjszaka;

S a mókák? Üresek lesznek, s mihasznák?

Sok unalmas éjjelen lesz üres a borospohár…

Mégsem olyan jó a felnőttkor…

Ah az a bizonyos felnőttkor, igen.

Tudatlan gyermekként erre várt szíved, s szívem,

Hogy felnőve a szabályok elhalnak, mint viharban a termés,

S mindketten vártuk: bár gyorsan azok lehetnénk.

Tévedtünk, a szabályok csak elszaporodtak.

Ma bánjuk, mert az ösvény megint ketté

Szakadt, de tudjuk hogy az út távoli végén

Az ösvény újra összeér, s megint minden a régi lesz.

Idővel eljön majd újra ez.

De az még messze van.

Most menj, én is azt teszem,

Neked ott, nekem itt van a helyem,

S talán néha jó egy kis búcsúzás,

Mert örömtelibb lesz a viszontlátás.

Talán jobban is fog majd úgy esni egy kis bor.

Az üres poharat újra megtöltjük,

S egy napot majd a kiskocsmában eltöltünk

Ahogy újra összeér a kettészakadt út,

S csak egy emlék marad az ismeretlen múlt,

Amikor nem koccinthattunk nyáron.

Most menj, mert hát menned kell.

Indulj az idegenbe, ahogy a nap felkel;

S ne félj az ismeretlentől, légy merész s bátor,

De térj majd haza, örökvándor.

Viszlát, Barátom!