Csendes éj

Halkan kopogtat a hűvös este,

Zúzmarától nyüszít törékeny lelke,

Halkan jött, osont akár egy csepp

Édes ízű megcsalhatatlan szerelem.

Fekete a város, mint az alagút,

Jeges a patak, csúszós az út,

Zúzmarákkal díszített a zöld fenyő.

Tél lett. Újra eljött.

Újra égni fognak a sok színű gyertyák,

Messziről látjuk forró lángját,

Illatos láng száll a varázslatos éjbe,

Eljön a karácsony is, s én majd csókodat kérem.

Nem kérek majd láncot, minek?

Bejglit sem. Édesebb ajkaid íze.

A listám is üres, csak a neved áll rajta-

Szerelemedet kívánom e különös karácsonyra.

Különös e téli éjszaka,

Idén valamivel kedvesebb a forralt bor illata,

Valahogy’ puhább lett az omlós mézeskalács-

Tudom, szép lesz a fenyőfán.

Óh a fenyőfa, friss fenyő illattal,

Hópelyhekkel trillázó adventi csillaggal,

Sok ezer kéklőn ragyogó gyertya lángjával.

Itt lesz mind, nemsokára.

Karácsonyt várom, és az ölelésedet.

Úgy fázom, ölelj már meg, Édesem.

Olyan jó lenne, csak azt akartam:

Forrón leheljed csókra szomjas ajkamat.

Csendes éj, drága szent éj….

Oly’ gyönyörű, Oly’ szép

Akár egy varázzsal fűszerezett álom.

Hidd el, a mosolyodat kívánom!

Csak száll, csak hull a tisztátlan hópihe,

Lágyan fehér és csendesen hideg.

A tájat belepi, mint anya a gyermeket,

Hogy meg ne fázzon a színes estéken.

Én is betakarnálak a meleg takaróval,

Reggel ébresztenélek forró kakaóval,

Átölelnélek, csókolnálak, szeretnélek….szeretlek.

Talán ez lehet az a bizonyos szerelem?!

Tél volt, karácsony előtt éppen,

Amikor Angyal küldött hozzám téged,

Akkor is fehér volt a színes világ,

Hideg is volt,amikor mosollyal jöttél hozzám.

Hozzám bújtál, ah de lágyan….

Nem is tudom már,hogy mióta vártam.

Mióta vártam már azt a bizonyos titkos csókodat,

Amiről álmodoztam éjjelenete oly’ sokat.

Csendben zörget a karácsonyi szellem,

Advent van, az ünnepek ünnepének eljövetele.

Szeretetben gazdag, meghitt szeretet.

Örökké veled, kis téli szerelmem…..

December huszonhárom

Csak ülök a szobámban

Egyedül, csendben.

Ablakomnál madárka reppen

Éppen velem szemben.

Talán fázik a madárka,

Hiszen fáznak a fák,

Tombol a tél.

Arcomon éreztem a hideg leheletét

Ahogy arcomra fújta,

Fújta csak újra-s újra,

Amitől átfáztam már.

Fúj a szél, szinte vacog a város;

Későre jár, de valahogy senki sem álmos,

Teljes lázban ég a Pilisi hegység.

Fehér színű cserepeket világít a kövér hold;

Istenem minden olyan szép volt

E piciny városban, minden mesés

Volt mint gyermeki álmomban.

Havas a fenyő, de mégis millió színben

Pompázik, akár egy gazdag szivárvány

Amit a gyermekek órákig csodálják.

Megőrzik örökre szerelmes szívükbe'.

Este van, de fehér az utca,

Sötét helyett a város csillog,

Ahogyan minden dísz villog,

Hisz’ mindenki készül Karácsonyra;

Az ünnepek ünnepére:

Az áldott Szentestére.

Csak ülök a szobámban,

De már álmos a gyertyám:

Alig látom forró lángját-

Ő is elfáradt.

Az utca is aludni tért,

Csak a kémények dolgoznak

Mert hideg ez a tél,

A díszek is átfagytak.

Csodálatos emlék

Marad a pomázi tél

Ameddig  el nem repülök.

Ez az apró élmény örök

Csoda marad nekem.

Mindig őrizni fogja majd a szívem.

Végrendelet

Fáradt vagyok, ringass el, óh Halál!

Elfáradt a lelkem, s a földbe vágy’,

S fáj, szüntelenül szúr, mintha ezer apró tű szúrná,

És nem múlnak el úgy átkozott órák,

Hogy meg nem állna a keserves fájdalom.

Fáradt vagyok. Aludnék már egy jót, nagyon

S álmodnék oly szépeket, mint régen, tavasszal,

Álmomban úsznék tiszta tóban jámbor halakkal,

És szállnék, szállnék fenn a fehér hegy fölött-

De nem megy! lelkem nem hagyja el a temetőt.

József Attila leszek, akit a vonat ezer füstje repít innen,

Mert csak múltam van, igen, jövőm már nincsen.

A múltam az van, óh, de szép volt:

Táncoltunk a parketten egykoron,

Karod karcolta kezemet,

Én meg csak néztem elpirulva szemedet,

S valcert jártunk csak te meg én-

Valahogy így volt a régmúlt igazán szép.

S mi vár most reám?hamu és füst, füst és hamu:

A mennybe vezető hamuszürke kapu,

Angyalokkal. Kezemben táskám, benne

Gyilkos bűneim összes receptje,

De miért van meg még?és ki mentette őket meg?

Már senki sem válaszolhat a kérdésemre…

Fáradt vagyok. Bár bölcsőben ringatna

Még mindig az édesanya,

S csak egy gondom lenne: mivel játsszak:

Olvassak-e vagy inkább fára másszak?

Én már úgy aludnék, de tényleg!

Vörösek a szemeim, a fáradtságtól égnek,

S nincsen gyógyszer, amely elaltatna egy kicsikét-

Pedig végre már úgy aludnék!

„Tente baba, tente”- dúdolná ágyam felett édesanyám,

Boldogan megölelném, és ásítva néznék reá,

Majd végre a párnámra hajtanám kis fejemet-

De így sem tudom megnyugtatni a lelkemet.

Fáj a lelkem. Izzó vassal döfködi ezer kígyó

Mert nem értik meg, hogy nekem ez így nem jó,

Hogy ha ordítok,  akkor hagyják már abba,

Mert a végén még belepusztulok a fájdalomba!

Fáradt vagyok. Egy jó éjt csók jól esne,

Álomba merülve kettesben

Feküdni a vastag takaró alatt-

Egy búgó vekker zajától foszlott el ez a pillanat.

Betakargatnálak, hiszen mindig is fáztál,

S összegömbölyödtél, egy kis sündisznóvá váltál,

S dideregtél, de rád raktam a takarót, amely forróbb volt

Mint bármelyik vulkán. S álomba ringatott a csókod.

Utána tényleg aludtam és álmodtam is, igazán.

Nagyon fáradt vagyok, bárcsak a szemeimet tényleg lecsukhatnám….

Levél anyámhoz

Emlékszem amikor még tejjel

Etettél, és öleltél forró karoddal.

Ha seb fájdított nyugtattál: „Fel a fejjel

Így is lehetsz még költő, űrhajós, vagy katona”.

Első írásra is emlékszem:

Görcsös, kusza betűk…

Betűre igazából nem hasonlított egyik sem,

De szemedben mégis mind drága gyöngynek tűnt.

Mennyi sok szép örök

Megismételhetetlen bűntelen emlék…

Máig sem fakulnak, pedig érzem hogy felnövök….

Bár még egyszer karodban pólyás lennék!

Tudom öregszünk,

S már nem olvashatsz nekem mesét.

Tudom most már máshová vándorol a gyermeki szívünk,

Csak még utoljára a gyermekkort visszakapni szeretném.

Egy utolsó futkorászást

Lenn a zöldellő pázsiton-

S ahogy a rohanó idő lejár,

Anyám én akkor már itt sem vagyok…

Remélem...

Már nem is emlékszem igazán

Hogy mikor hallottam utoljára a hangodat,

Hogy fülembe este mikor suttogtál

Csodás, örömteli szavakat.

Már nem tudom hogy milyen volt a tegnap:

Csendben hullott-e az eső?

Miért tűnt el minden oly gyorsan, mint a nap,

Akit várja az éjjeli szerető?

Rég’ volt már minden. Nem is emlékszem igazán

Hogy milyen volt akkor minden,

De az bennem él: örömmel csókoltál,

S lágyan dobogott szerelmes szíved.

Üres most az életem, kihalt a vágy

S vele együtt a titokzatos remény.

Sokszor kérdem esténként: merre jársz?

Nevetni szeretsz-e még?

Remélem: sokat nevetsz-

Mosolygott az arcod, s vele együtt a szemeid.

Remélem: van, akit igazán szeretsz-

Mert szerencsés az, aki tőled megérdemli.

Rég’ volt már a tegnap, tudom.

Elfelejtettél azóta már minden emléket.

Ah, de mégis esténként hangodat hallom;

S érzem: utoljára megölelni szeretnélek!

Egy utolsó végső forró szerelmes ölelést,

Mint azon a hideg decemberi havas éjjel-

S utána szélnek engednélek- ígérem én,

Csak ölelhetnélek még egyszer teli szenvedéllyel!

Mert bennem él az az ölelés: el nem felejtem.

Remélem: húsz év múlva te is emlékezni fogsz rá és rám.

Minden titkos csodát átélni veled igazán szerettem;

Csodás volt veled minden tél, minden nyár.

Ma már semmire sem emlékezhetsz-

Apró foszlányok olykor bevillannak még.

Talán most is mosolyogsz és boldog lehetsz…

Remélem: húsz év múlva csodás lesz számodra minden emlék!

Óh, már rég'!

Százezer nap telt már el mióta

Elrohantál, s búcsút sem intettél.

Szenvedek…ah szívem fáj azóta,

S illatod érzem mintha itt lennél.

Százezernyi kegyetlen éjszaka

Ordítottam kínok közt a neved’,

Miközben szívem végleg megszakadt!

Ma már tudom: többé már nem szeret….

Régen volt már a szerelmes tegnap

Mikor arcunkat tűzte nyári nap-

Minden már csak egy múltbéli álom.

A finom csók is már régen meghalt-

De téged nem érdekel, meg nem hat.

Rég’ volt már.  De még mindig sajnálom…

Különös nyár

Mondd hol voltál? Miért vártunk eddig?

Holtan vártunk hétfőtől keddig,

Szerdától vasárnapig nem hittünk,

Könnyekkel küszködött szegény lelkünk.

A szívem dobog, ég benne a tűz,

Vörös csókot vált fiúval egy szűz

Lenn a tónál, ami végre tarka.

Nincs már belepve dermesztő hóval.

A rét pompázik, mint a szivárvány,

Tücsök hegedül minden éjszakán,

Óh végre újra él a természet!

Óh végre itt vagy tücsök zenével!

A tél pusztított. Odalett minden,

S vacogva zakatolt a sínen

Az a sírdogáló szép kisvonat

Ami a hidegtől néma maradt.

Most itt vagy madárdallos reggelen,

Rózsákat varázsolsz zöld völgyekbe.

Újra van rózsa! Újra él! Újra!

Itt van harmattal gyöngyözött csókja!

A nap táncot jár már a rózsával,

Felkéri virágokat sorjában

Tücsök zenél, cinege dalol,

Messzi távolban is őket hallom!

Hűtlen vagy te is. Lassan menned kell!

Eladtad te is télnek a lelked.

Ölelj meg utoljára óh kérlek-

Mert utána szolgálunk a télnek….

Búcsúként

Hiányozni fogsz: mikor majd elszállsz

A hűtlen, hideg, nyári szellővel;

Fájni fog, hiszen tudom: messze jársz-

S a tegnapok sírnak a felhőkkel.

Milyen rossz lesz: mikor nem hallhatom

Hangodat, nem láthatom szemedet;

És a mosolyod is már halk nagyon…

S most minden elszáll, mint a szerelem….

Minden elmúlik, mint legmelegebb

Csókkal fűszerezett kék kikelet.

S az elválás a legkegyetlenebb….

A búcsúzás az fáj...ah nagyon fáj…

Hisz’ a szívem tudja: rögvest elszállsz.

S csak suttogom én: gyere vissza már.

Tavaszváró

Csak lenne már tavasz, csak lenne már

Ah kéklőn nevető reneszánsz, és

A réten nőne ezer tulipán!

Óh gyere már tavasz, kérlek ne késs’!

Milyen színes, milyen igaz lenne

A végtelen álom tulipánnal,

És egy csepp szerelemmel megkötve.

Csak gyere már tavasz, nagyon várlak!

Több ezer virágot akarok én,

Legyen velük tele a kihalt rét-

Csak gyere már tavasz, kérlek ne késs’!

Csak lenne már tavasz, csak lenne már

Ah a jeges út mellett száz meg száz

Édes illatú vörös rózsaszál!

Magányos óda

Egy pohár bor, s egy száradt tulipán-

Ennyi csak, mi tegnapról megmaradt.

S az aszút iszom magányos órán.

Haldoklik már a boldog pillanat.

Magam maradtam már, körülöttem

Mindenki megcsalt, s közben kacagtak.

S elmúlt mind, minek régen örültem;

És az évek tegnapig zokogtak.

Ma már semmi sem sír, minden néma,

S a bánatomat fojtom a borba-

Ezenkívül más nekem nem maradt.

Elvesztettem a reményt, s hitemet,

Őt is, aki egykoron szeretett.

Már csak a halált várom. Egymagam.