Remélem...

Már nem is emlékszem igazán

Hogy mikor hallottam utoljára a hangodat,

Hogy fülembe este mikor suttogtál

Csodás, örömteli szavakat.

Már nem tudom hogy milyen volt a tegnap:

Csendben hullott-e az eső?

Miért tűnt el minden oly gyorsan, mint a nap,

Akit várja az éjjeli szerető?

Rég’ volt már minden. Nem is emlékszem igazán

Hogy milyen volt akkor minden,

De az bennem él: örömmel csókoltál,

S lágyan dobogott szerelmes szíved.

Üres most az életem, kihalt a vágy

S vele együtt a titokzatos remény.

Sokszor kérdem esténként: merre jársz?

Nevetni szeretsz-e még?

Remélem: sokat nevetsz-

Mosolygott az arcod, s vele együtt a szemeid.

Remélem: van, akit igazán szeretsz-

Mert szerencsés az, aki tőled megérdemli.

Rég’ volt már a tegnap, tudom.

Elfelejtettél azóta már minden emléket.

Ah, de mégis esténként hangodat hallom;

S érzem: utoljára megölelni szeretnélek!

Egy utolsó végső forró szerelmes ölelést,

Mint azon a hideg decemberi havas éjjel-

S utána szélnek engednélek- ígérem én,

Csak ölelhetnélek még egyszer teli szenvedéllyel!

Mert bennem él az az ölelés: el nem felejtem.

Remélem: húsz év múlva te is emlékezni fogsz rá és rám.

Minden titkos csodát átélni veled igazán szerettem;

Csodás volt veled minden tél, minden nyár.

Ma már semmire sem emlékezhetsz-

Apró foszlányok olykor bevillannak még.

Talán most is mosolyogsz és boldog lehetsz…

Remélem: húsz év múlva csodás lesz számodra minden emlék!